Szati

Esélyem sincs leírni, hogy mi történt abban az időben, amíg nem volt blog, hiszen akkor a legutóbbi koncertről éppen öt év múlva írnék, de van egy-két olyan pont, aminek lejegyzését mindenképpen szükségesnek érzem ahhoz, hogy felvegyük a fonalat.

Az egyik ilyen pont egyértelműen Szati.

Szati különös helyet foglal el életem szereplői között. Ő az egyetlen a zenekarból, aki már a Jurij előtt is a barátom volt, sőt, hogy egészen pontos legyek: neki köszönhető, hogy egyáltalán közöm lett a társasághoz. Erről már írtam, de hat éve, úgyhogy kicsit átismételjük a törzsanyagot: a közös egyetemi bulik mellett neki köszönhetem, hogy nem hagytam abba a basszusgitározást (azóta se), és hogy a zenekar környékére keveredtem, hogy aztán ott is ragadjak. Ő vitt el először Jurijra (Hangfogó, külön sztori), aztán ő vetette fel, hogy vegyem át a külföldre távozó elődöm helyét.

Aztán pedig jött a megszámlálhatatlan közös kilométer. Vele a legtöbb, tekintve, hogy minden buli az éppen aktuális albérleténél kezdődött és ott is ért véget. Meg a számtalan élmény, amikből itt is lehetett olvasni néhányat. Városok, helyek, több hónapra elegendő bejegyzés-alapanyag. 

Aztán egy nap felhívott Peti, hogy nem szeretné, ha máshonnan tudnám meg: Szati már nem tagja a zenekarnak.

Puff.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepett. Egy folyamat vége volt ez a döntés, amit nyilván én is láttam, éreztem. De akkor is hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hatott erősen a hír. Logikai szempontból várható, érzelmi szempontból felkavaró, talán így járok a legközelebb az igazsághoz.

Na de akkor ki?

Hát a Feri - jött a válasz. 

Szatival kicsit ritkábban találkozok így, de változatlanul erős a kapocs, Feri pedig egy külön történet.

Így lett négy helyett öt Jurijos barátom.