amit viktorunk a masodik bejegyzésében írt “hogy egy város az egy klub, meg egy benzinkút. nekünk. mert sajnos általában csak ennyit látunk belőle” tény, de olykor azért megcáfolható. van olyan hely, amit elég jól ismerünk. ilyen például debrecen is.

a zenekar minden tagja ide járt egyetemre. ismerjük a hangfogót, a lovardát. többtízezer forintot hagytunk ott a nagyállomás pénztáraiban, - és ami leginkább mérvadó lehet - többtízezer forintot hagytunk ott a kikötőben, az obsitosban, egyéb kocsmákban és sörsátorokban.

ezúttal a debreceni kowalsky egyetemi napok keretében léphettünk fel a jól ismert helyen, -kelet-magyarország legnagyobb hodályában-, a lovardában. szeretek debrecenben játszani. mindig van valaki, aki csak ezeken a koncerteken bukkan fel, csak itt lehet látni. és ez szerintem a zenekarból mindenkire igaz, mindenkinek könnyebben bukkan(hat) fel itt régi ismerőse.

no ennyit a bevezetésről kissé prolongus lett. ne kattints el, más szar poén nem lesz... egy ideig.
egyébként most két okból is rohadt nehéz dolgom van. az egyik, hogy jó buli volt (újra), és erről nehéz bármit írni azonkívül, hogy jó volt, köszi srácok. másrészt mióta dániel megosztotta velünk hazaútjuk viszontagságait, tudom, hogy a sztorit akármilyen szuper-koncertbeszámolóval lehetetlen überelni. dehát innen szép nyerni.

a bme-s buli óta nem volt sem koncertünk, sem próbánk. ezért tényleg vártuk már, hogy történjen valami, bármi, akármi.. vagy bármi. hozzá lehet szokni a jóhoz. mi is hozzá szoktunk, hogy minden héten koncert, valamikor kettő is, utazgatás, móka-kacagás, új emberek. már hiányzott az egész.
az odaút nem volt eseménydús, dani hátul aludt, mi meg ádámmal fogyasztottuk a kilométereket, no meg az üzemanyagot. bár elölről egy furcsa hang jött, de sem minket, sem a kisbuszt nem zavarta különösebben. mentünk, mint a huzat. nyíregyházán feltöltöttük a kocsit emberekkel, előkerült egy-két sör is, aztán nosza; már csak 49 km a lovardáig.

a lovarda jó. ugyanis jó nagy. a színpad is jó ugyanazon okból kifolyólag. gyors beállás után belevágtunk egy  rövid italozásba, aztán kisujjpacsizás és  fel a színpadra. remek volt minden egész sokáig, aztán szépen lassan észrevettük, hogy néha valami recseg-ropog. többször szóvá is tettük ezt gyurinak, hős sofőrünknek-hangosítónknak, de csak a végére derült ki, hogy valami technikai probléma adódott. de itt is pöpec volt a hangosítás befele, mindenki úgy hallotta magát, ahogy szerette. a dalok jól szóltak, a hangulat remek volt.
ha megengedhetném magamnak, akkor most ilyet is írnék: ügyesek voltunk. de úgy érzem, ilyet nem illik írni, szóval nem is írom le.

amit szinten nem írok le, mert nem illik az: hogy a színpadon a molinók és plakátok, nem igazán az egyetemi napok egyetemi napságát voltak hivatottak reklámozni; (emiatt is engedtem meg magamnak a fenti poént)

koncert után ölelkezés, pakolás (bocs dani), cimborázás. aztán valamikor elindultunk haza nyíregyházára. a mindössze elvileg erős félórás-háromnegyedórás út kicsit elcsúszott; elég sok marhaságot követtünk el. inkább nem részletezem, de volt benzinkutas pisilés; aztán otthon a földszinti csipával balhézás, hogy csendháborítás meg rendőrség. mi akkor abban a hiszemben voltunk, hogy nekünk van igazunk... igazából még most is így vagyunk vele.

nekem itt ért véget az este, ám dani másnapi emailjét muszáj másolnom az est tényleges befejezéseként.

következzen...sáááándor dániel:

A HAZAÚT Debreceni Egyetemi Napok, 2009. október 1.

Szóval, nem volt kalandmentes a tegnapi hazaút Pestre. Úgy fogom elmesélni, ahogy egyes filmek fel vannak építve. Ellövöm a végét, és aztán elmesélem, hogy jutottunk odáig.

Lássuk:

Ma hajnalban 5.15-re gördültünk be Budapestre, ahol kipakoltunk, majd már mentem is dolgozni. De mi is vezetett idáig? Miért e kései érkezés, hisz Nyíregyházáról 0.30 körül indultunk vissza? Talán idegen civilizáció képviselői ragadtak el minket? Még az is lehet. De az igazság....

Tudni kell, hogy kiraktuk Gabikát Nyíregyházán, akinek viszont nem akaródzott bemenni a házba, és mindenféle ürüggyel (oldaltáska, ami a hátán volt, póló, gitárállvány) visszajött a kisbuszhoz. Miután sikerült lerázni, Petiéket dobtuk haza, könnyes búcsú, meg f*szom...Aztán elmentünk az Agiphoz kereket fújni, mert Ádibádi észrevette, hogy mindegyik gumi lapos, mint a tetü. Minekután ezzel is végeztünk, átgurultunk a mekibe mekikakiért, aztán elindultunk a vasútállomás irányába, hogy útközben Picurt is ki tudjuk tenni. Eddig, belátom, nem túl izgalmas a történet.
Na de! Miután megvacsiztuk Ádámmal a mekikakit, én hátravágódtam, hogy el tudjak nyúlni aludni. Ez sikerült is, de olyan fél három magasságában arra ébredtem, hogy rángat az autó mint öreg halászt a hal. Kérdem is, hogy mi lelte az autót, már-már megijedtem, hogy kilukadt az egyik kerék a nagy fújástól.

De nem, Ádi mondja, hogy kifogyott az üzemanyag... 36-7 kilométerre Budapesttől, vaksötét, 110-el száguldó kamionok között araszolunk, hátha elérünk egy benzinkútig. Az autó többször lefullad, de Ádám nem kíméli, újra és újra berúgja, az autó hánykolódik, remeg, de Ádám szilajul megüli...egy darabig. Aztán csend. Félelmetes nyugalom. Ádám még egyszer nekidurálja magát. És a kisbusz megadóan beindul, de ekkor nagyon rázós terepre érünk, ugyanis az eddig döcögésre használt leállósáv megszűnik, és a kaptató lévén kapaszkodó sáv lesz belőle. Küszködik a busz, erőlködik, de 50 méter után újból lefullad, viszont ránk ragyog a szerencse, és lendületből épphogy be tudunk gurulni egy buszmegállónyi kiugróba, ahol az SOS telefon van.

Az út másik oldalán kamion pihenőben várakoznak az országút tevéi, Ádám pedig mit sem törődve a körülöttünk cikázó fémtitánokkal, átszalad, hátha valamelyik török kamionos ki tud segíteni pár lityi gázolajjal. Én közben bátran a hálózsákomba burkolózva ülök és várok. Cirka 10 perc múlva Ádám visszatér, üres kézzel, viszont azzal az információval, hogy a kaptatón túl vár minket az oázis. Ádám, makacsságáról tanubizonyságot téve, újra elfordítja a slusszkulcsot, az autó köhögve be is indul, kigurulunk az SOS leállóból, majd 25 méter után végleg lefulladunk, ismét a kapaszkodósáv kellős közepén. Itt a vég! Szerencsére nem jön épp senki, így aztán Ádám visszagurul a kiugróba, átmeneti barlangunkba, behúzza a kéziféket, nagyot sóhajt, majd összeszedi magát a nagy útra. Kannát talál, azt visz magával, én meg erőtlenül kérdezem, hogy elkísérjem-e, de Ádámnak helyén a szíve és felvilágosít, hogy valakinek a busznál kell maradnia. Vészvillogó be. Éjjel 3 óra.

Egy darabig ülök mozdulatlan, nem tudom, mit tegyek, virrasszak-e, szolidarítsak, vagy inkább aludjak, hisz hajnalban kelnem kell dolgozni. Az utóbbi mellett döntök, de nehezen jön álom a szememre. Végül, birkák helyett azt próbálom kiszámolni, hogy mennyi időt vesz igénybe Ádámnak a túra. Mivel pontos távolságot nem tudok, azt saccolom, hogy 2-3 kilométer lehet, számolok, számolok, majd leragad a szemem. Néha egy elzúduló kamion hangjára és lökésére felriadok. Újra elnyom a buzgóság. Az idő elvész, tér nincs, csak a sötétség, mint nyúlós massza terül el, rám telepszik.

Következő ébredésem villogó fények okozzák. Az egész kisbuszt beragyogja a fény. Eszembe jutnak süldő korom UFO elrablásokról szóló könyvei. Aztán hátranézek, és látom, hogy útellenőrzéses busz, nagy narancssárga. Kiszáll a sofőr, kiszállok én is. Elég ufo feje van, de szerintem nekem is az volt. Kérdi, hogy baj van-e, vagy csak megálltam pihenni. Mondtam, hogy a sofőr elment benzinért. Kérdi: gyalog? Mondom igen. Hümmög, majd mielőtt megszólalhatnék visszaszáll a kocsiba és elhajt. Visszaszállok, hánykolódom, rémálmok gyötörnek. Szemem lezárul, lehúzza a sötétség, de minden kamionra kipattan.

Hajnali 4 óra, Ádámnak nyoma sincs. Felhívom, szerencsére rábeszéltem, hogy vigyen mobilt magával. Felveszi, megkönnyebbülök. Már visszafelé jön, de 5 kilométer volt csak oda az út. Megbeszéljük, hogy jobb lesz a vészvillogót, ami már belopta magát az álmomba is, lekapcsolni, mert a végén még lemerül az akku. Okké.

Elalszom, az ajtó nyitására ébredek. Ádám, zilált fejjel, de mosolyog, feszül rajta az angyalkás naci. Mesél, és keres közben valami tölcsérnek használhatót. Mekis pohár. Betölti a kanna tartalmát, a kisbusz pedig kiszáradt vándorként issza azt. Ádám be, kocsi be, mi ki az útra 04.40-kor, első benzinkútba be, még több gázolajat be, Budapestre be, Hegedűs Gyula utcába be, cuccok a lakásba be, magam után az ajtót be, Nyugatiba be, újságokat a táskámba be, lakásba be, cikkeket a kompjuterbe be, irodába be.